Bouvet

Gyászba öltözött csillagom..

Ma 15 éve halt meg az édesapám, egy picit mementó neki ez az írás. 

Úgy hívtam őt: “A Péter”. A szüleim elváltak, én anyámmal bő 300 km-re kerültem a Pétertől, 7 éves koromtól 12 éves koromig nem is láttam. Talán egyértelműnek tűnhet, az én számomra ugyanis ezek miatt a dolgok miatt, a távolság miatt, a hiánya miatt olyanná vált ő, mint egy elérhetetlen csúcsszuperság, akit én felaggattam a világ összes jó tulajdonságával és égetett a hiánya.

Nem értettem a helyzetet és nem volt elég az anyám egyedülisége. Nem véletlen az, hogy egy család jobb esetben apából és anyából áll, aki az egyik nélkül éli meg a gyerekkorát, igenis szenved attól, ha nincs meg az egység. Most nem megyek bele abba, hogy a kapcsolatuk nem működött volna sehogyan sem együtt, egyszerűen tényként írom: nekem egy egész gyermekkoron át ívelő fekete lyuk volt az, hogy ő ennyire távol volt tőlem.

Amikor meghalt, sokáig küzdöttem azok ellen a gondolatok ellen, amelyek a rosszra emlékeztek: előttem volt, ahogy feküdt a koporsóban és olyan furcsa volt a szája. Előttem volt, ahogy nagybetegen még meglátogattam a kórházban a halála előtt. Nagyon sok lelki meló után és talán hónapok elteltével kezdtem átfordítani magamat a jókra. Arra, hogy csak a jóra emlékezem.

Arra az esetre, amelyre nem emlékszem, de amit ő minden nyáron, amikor 12 éves korom után nála és az új családjánál nyaraltam, napi szinten elmesélt. Amikor körülbelül egy éves lehettem és ő autóval vitt engem valahová, én a hátsó ülésen ültem. Nem voltak még gyerekülések, holmi gyerekülés törvények sem: én csak úgy ott csücsültem, ő meg hajtott lefelé egy dombon és az egyik mellékutcáról elé hajtott egy biciklis, aki nem nézett körbe. A Péter satufékezett, KisPetra hátulról előrebuckázott, neki a műszerfalnak, majd arccal előre az anyósülés alá. Lábaim az égnek meredve kalimpáltak. A Péter kiugrott a kocsiból és igazi, ízig vérig Férfi módjára első mozdulattal “lesegítette” a biciklist az útpadka melletti füves sárba, majd az autóhoz lépett, feltépte az ajtót megnézni, él-e még a KisPetra.

KisPetra pedig fejjel lefelé, lábbal felfelé rávillantotta zöld szemeit, majd ragyogó ábrázattal közölte:

– Apa, mégegyszej!

(Nem elírás, tényleg egy éves voltam, már nyolc hónaposan beszéltem olyanokat, hogy süt a nap és itt a bácsi, azóta is mondják, hogy azóta be nem áll a szám..)

Aztán folyton eszembe jutnak a kőszegi szánkózások. Amikor nekilódultunk a szánkóval valamelyik domboldalnak és hussantunk lefelé. Ha ma valaki megkérdezi tőlem, mi az a szabadság és próbáljam meg képekben elmagyarázni, ez a jelenet jut eszembe. Hófehér mindenütt és mi ketten visongva csúszunk le egy dombról.

Egy korábbi írásomban írtam ezt:

“A nyolcvanas évek közepén volt egy kislány, akinek a szülei elváltak. A kislány apukája annyira nagyon szerette a focit. A kislány pedig az apukáját. Így a hiányát úgy próbálta enyhíteni, hogy ő is rajongani kezdett a labdarúgás iránt. Kispárnaszorongatva nézte végig a 86-os magyar-brazilt, szerelmes volt Détáriba és még éveken át nem értette, mi az a les, de persze együtt üvöltötte Vitrayval vagy Knézyvel. Ő is a tésztát meg az időeltolást meg a kommunizmust szidta a hatnullás szovjetmagyar vb fiaskó után, minden újságot, cikket elolvasott a fociról és felnőttként szövetségi kapitány akart lenni. Az első női szövetségi kapitány.”

A nyaralásokkor együtt néztünk focimeccseket. Olyankor nem volt helye a szobában apám második feleségének és a két kisgyerekük is diszkréten el lett pakolva egyéb helyiségekbe, mert az szent volt. KisPetra és a Péter focimeccset néz. Ő a kezében egy sörrel próbált tanítgatni, mit látok, ki kicsoda, aztán rá kellett jönnie, az a kislány szinte jobban képben van, mint ő. Neki akartam megfelelni, neki akartam villogni, így én amikor nem nyár volt és nem vele voltam, minden meccset megnéztem, vasárnaponként a rádióban hallgattam az összefoglalót és előfizetésem volt a Labdarúgás című havi magazinra. Szövetségünk lett. Foci szövetség. Két értő ember.

Neki a sport volt az élete, nekem pedig nem. Ezt az álmát nem teljesítettem, soha nem vált belőlem sportoló. Azt gondolom, nem volt csalódott emiatt.

52 évesen nem illik meghalni. Tudjátok? Ez annyira alap. Egy 52 éves férfi még fiatal. Neki még élnie kell. 52 évesen nem illik az utolsó lélegzést várni egy bécsújhelyi kórházban azért, mert a magyar kórházak mind kivágták őt, mondván menthetetlen. 52 évesen nem illik egy életerős férfinek áttétes daganatokat gyűjteni. 52 évesen nem szabad az addigra épphogy felnőtt lányának csak azért elrongyolnia Szegedről Bécsújhelyre, hogy el tudjon búcsúzni.

“Ha valaha az életben szomorú vagy, vagy csalódott, csak formázz egy V betűt az ujjaiddal és mondogasd azt: Viktória = Győzelem.”

Ez volt az élete mondata. És amíg én élek, ez a mondat fent is marad. Négy nappal a halála előtt érkeztem hozzá a kórházba, akkor már semmi nem volt, csak egy merev valami feküdt egy ágyon, gépeken vegetálva. Nem észlelte, hogy ott vagyunk, amikor készültünk már elmenni tőle. Odamentem és a fülébe súgtam: “Viktória, győzelem”. Kinyitotta a szemét. Győzött, igen, ott győzött és én is. Mert felfogta, hogy elbúcsúztam tőle. Csak hinni akarom, hogy látta, mielőtt becsuktam magam mögött a kórterem ajtaját, még felnyújtottam a kezem és a legnagyobb V-betűt formáltam az ujjaimmal, amit csak tudtam.

Ugye nem kérdés, miért hívják a lányomat Viktóriának? A Lacika (akinek a második keresztneve Péter) pedig tiszta ő. Bár Lacikára mondják sokan, hogy teljesen apja fia, ami tény is, de én látom benne a Pétert nagyon nagyon erősen. A mozdulataiban, az életszemléletében és abban, ahogy átszellemülten nézi a focit. Jut eszembe, a foci vb-t együtt, ketten nézzük majd a fiammal.

Angyalos2

fotó: csabaivagyok.blog.hu

 

Ha tetszett a cikk, megköszönöm, ha megosztod. Ha tovább olvasgatnád, nézd meg a bejegyzés alatti cikkajánlót, hátha ott is találsz valamit, ami felkelti a figyelmedet. 

Továbbiakat a blog facebook oldalán találsz, jó a társaság, gyere oda is: IDE kattintva. 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Dr Berkes Sarolta says:

    Örülök drága Petra, hogy egy bolond kis üzenet küldése miatt sikerült megtalálnom ezt az írásodat! Az én szüleim “SAJNOS” nem váltak el. Mindkettőt szerettem, de iszonyatosak voltak az átveszekedett gyerekkori évek.Talán én voltam az egyetlen gyerek akinek a legnagyobb vágya az volt, hogy imádott szülei között minimum 500 kilométer távolság legyen. Aztán öregségükre “összeszelidültek” = KÉT TEHETSÉGES, OKOS, de össze nem illő ember!
    Én nagyjából azt éltem át amit te, csak itthon apám mellett ahogyan napokig agonizált a gyötrő – másodszorra előjött – bélrákban.
    Most én kínlódok 2 tüdőrák után ezzel BORZALOMMAL A RÁKKAL,(egy újabbal) és nagyon kell koncentrálni arra a bizonyos “V” -iktória betűre! Közben a fájdalom : APÁM HIÁNYA egyre erősebb.
    DRÁGA PETRA KÖSZÖNÖM, HOGY FELSZAKÍTOTTAD NAGYSZERŰ ÍRÁSODDAL EZEKET A RÉGI ÉRZÉSEKET AMELYEKET ÉDESAPÁM EMLÉKE, KÉPEI FELIDÉZNEK!

  2. Alex Várszegi says:

    Az eddigi legjobb írásod 🙂

  3. Gini Papp says:

    Péter igazán büszke most a lányára, és az unokáira is… és azt a VB-t hárman fogjátok nézni szerintem 😉


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!