Bouvet

Egy cica emlékére..

Mennyiszer próbáltam már megfogalmazni, mit is jelent a szeretet, talán sikerült, talán nem. Azt pedig, hogy mit jelent együtt élnünk családként egy kisállattal, nem tudom szavakba önteni, bár ezt is megpróbáltam. Mert nincsenek arra szavak, mit jelent az, hogy egy kudarc, egy bánat, sírás vagy hétköznapi gyötrődés közepette csak úgy átölelek egy komplett szeretetcsomagot, aki itt él és lükéskedik velünk nap, mint nap. Istenem, hányszor törölte már bele az orrát a lányom a macska pofijába és hányszor szorítottuk magunkhoz, hogy KAPJUNK a szeretetéből. 

De soha nem tudtam elég jól kifejezni ezeket az érzelmeket. 

És ma találtam az egyik ismerősöm oldalán egy írást. Egy állatorvos írta Mankáról, aki 11 évesen, daganatos betegként hunyta le a szemét örökké. 

Itt ülök, potyog a könnyem és muszáj megosztanom veletek ezeket a sorokat, mert annyit adtak nekem a szerző szavai, hogy az elmondhatatlan. Igen, már megint nem tudom megfogalmazni. 

Olvassátok szeretettel, a számomra legtöbbet jelentő sorokat vastag betűkkel emeltem ki:

Hajnali négy van.
Hallom, hogy a mancsával ritmikusan püföli a függönyt. Vagy az ágy végét. Vagy az ablaküveget. Mindegy, csak hangos legyen. Félálomban rámordulok, hogy hagyja abba, mire bő öt másodpercre beáll a csend. Aztán folytatódik a puf-puf, koc-koc, krac-krac. Ha nem vagyok hajlandó a folyamatos zaj ellenére sem felkelni, akkor végső fegyverként nekiáll nyalogatni a fülemet.
Beadom a derekam. Kitámolygok a konyhába és megetetem. Miután visszadőlök az ágyba, és másodpercek híján éppen elalszom, végigsétál a hasamon, majd az arcomba tolja a fejét. Magam mellé fektetem, ahol fülsüketítő robajjal dorombolni kezd és nekiáll dagasztani a hónaljamon. Határozottan érzem, hogy ideje megkurtítani a karmát. (Majd holnap.) Végül abbahagyja a bőröm barátságos kilyuggatását, és a nyálát rám folyatva, elégedetten elalszik.
Ez megy minden éjjel.
Nagyon szereti a hasát. Macskához képest talán túlzottan is. Jutifalattal megtanítottam ülni, feküdni. A fekvést úgy képzeltem, ahogy a tanított kutyák fekszenek: szépen, kulturáltan hasra. Manka ehelyett elvágódik oldalra, mint egy krumpliszsák. Ezt parancs nélkül is produkálja, ha az ebédemből szeretne egy aprócska darabot. Szuggerálja a villára szúrt falatot, majd eldől. Néha eljátszom az ujjammal, hogy lelövöm, amikor már látom a szemén, mire készül. Bumm! Csatt!
De nem csak az evésért van oda. Kötelező (kisebb szünetekkel) folyamatosan dajkálni. Valahogy mindig ott terem az ember ölében. Szinte észrevétlenül. A WC-n ülök és azon gondolkodom, hogy került a macska az ölembe. Ha kinyitok egy könyvet, ráfekszik. Rendszeresen végighasal a billentyűzeten, amikor dolgozni próbálok. A mikrofont jobbra-balra taszigálja. Nehéz nem vele foglalkozni.

Megjön a biopszia eredménye, beszélek az onkológussal: jó esetben hat hónap túlélés. Kemoterápiával. Tekintettel az áttétekre, Manka nem valószínű, hogy a jó esetek közé tartozik. Inkább hetekben kell gondolkodni. Alig eszik, azt is kihányja – infúzióval próbálom táplálni. Csillogó szemekkel néz, és dorombol. Tudom, mit kell tennem…
Hosszú-hosszú idő óta először, normális éjszakáim lesznek. Nem akarom. Inkább felkelek minden éjjel további tíz évig. De sajnos mást dobott a gép.
Sok halált láttam már. Sok gazdikönnyet. Emlékszem a bácsira, akinek huszonnégy évesen távozott el a macskája. Friss apuka volt, amikor kapta, és újdonsült nagypapa, amikor el kellett engednie. Néha mégis azok az esetek markolnak a szívbe leginkább, ahol a gazdi egy vállvonással túllép a helyzeten. Csak egy kutya. Majd veszek újat. Nem szólok semmit, pedig kiabálnék: Hé! Hát szeresd már azt az állatot! Nem látod, hogy mennyire szeret téged?
Egy ember él hetven évet, egy kutya, macska tíz-tizenötöt. Mégis úgy tűnik nekem, mintha ebbe a rövidke időbe egy emberöltőnyi szeretet szorult volna. Régóta tudom már, hogy a kutyák és a macskák négy lábon járó szeretetsűrítő gépek. Egy egység szeretet be, hét egység ki. A hülyének is megéri szeretni őket, sokan mégis közönyösek irántuk. Kár. Nem tudják, miből maradnak ki. Akárhányszor közönyös gazdival találkozom, a saját állataim extra adag szeretetet kapnak tőlem otthon. Nehogy hiány legyen az ítéletnapi zárásnál.
Legjobb tudomásom szerint az életnek nincs alapvető értelme, ezért kénytelenek vagyunk mi értelmet adni neki. Azon túl, hogy legyünk gusztustalanul és felháborítóan gazdagok, a szeretet szaporítása remek célkitűzésnek tűnik. A kutyák és a macskák készséggel együttműködő partnerek ebben. Évekig ütőképes csapatként dolgozunk együtt, aztán amikor kénytelenek vagyunk végső búcsút venni tőlük, és úgy érezzük, hogy a szívünket tépték ki, akkor látjuk csak igazán, milyen jó munkát végeztünk.

Manka nem ver fel többé hajnali négykor, de gyanús nekem, hogy így is felébredek majd. Hangos lesz a csend. Ha van kutyád, macskád vagy egyéb szőrös jószágod, simogasd meg eggyel többször ma! Termeljetek egy kis szeretetet helyettünk is!

Z

Forrás: Zállatorvos facebook oldal

manka

Ha tetszett a cikk, megköszönöm, ha megosztod. Ha tovább olvasgatnád, nézd meg a bejegyzés alatti cikkajánlót, hátha ott is találsz valamit, ami felkelti a figyelmedet. 

Továbbiakat a blog facebook oldalán találsz, jó a társaság, gyere oda is: IDE kattintva. 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Benedek Nagy says:

    Gyönyörű macska volt.
    Nyugodjon békében.

  2. Alex Várszegi says:

    Már 10 éve elment a cicám /facebookomon is kint van/ Azóta is rendszeresen álmodom vele és mikor felébredek az a legrosszabb, mert rá kell jönnöm, hogy csak álmodtam….


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!