Bouvet

Csak egy ügynök, csak egy blogger

Amikor az anyám a hatvanas években öt év alatt elvégezte az egyetemet, a tanulmányait kezelő és fizető jogász nagyapám oltári büszke volt. Aztán befigyelt anyámnak a doktori cím is, csak nem ment el megvédeni azt. Nem lett belőle doktor xy. 

Elment egy középiskola kollégiumába, mint bentlakó tanár, akinek annyi volt a feladata, hogy terelgette a tanulószobából az étkezőbe a diákokat és rendelkezett egy kollégiumi lakással, amit bérelhetett.

Nagyapám tajtékzott. Évtizedeken át nem bírt napirendre térni afelett, hogy az ő lányából “csak egy tanár” lett. Anyám pedig csak azért sem akart doktor lenni, mert ő a saját feje után akart menni. Soha, egész életében nem vetkőzte le magáról azt, hogy ő “csak egy tanár”.

Aztán anyámnak született egy szem lánya, én. Én, aki ott álltam a középiskola végén egy szál érettségivel és egy, akkor már alsós napköziben vadakat terelő juhászként dolgozó anyukával, aki rég elvált és nem volt arra pénzügyi háttere, hogy nekem egyetemet biztosítson.

Elmentem hát a két nyelvtudásommal meg az egyéb ügyességeimmel (a mai napig világbajnok tempóval gépelek tíz ujjal) egy biztosítótársasághoz üzletkötőnek. Ez az én szakmám 18 éves korom óta és imádom, de hosszú, hosszú évek óta nem tudom levetkőzni magamból a “csak egy ügynök” megbélyegzést.

Bár minden létező felsőfokú képesítésem él ehhez a szakmához és bár profinak gondolom magam, a megbélyegzés ott van és érzem. 

A sort persze a saját (csak tanár) anyám kezdi, aki nem direktben engem ócsárol, hanem a 12 éves lányomnak mondogat olyanokat: “most tanuljál nagyon, mert ha nem tanulsz, nem jutsz egyetemre és nem leszel senki, vagy te is csak egy ügynök akarsz lenni, mint anyád?”. 

Soha nem mertem őt megkérdezni, ő vajon mire ment az egyetemi diplomájával és az elmulasztott doktori címével azon túl, hogy agyvérzésig marháskodott egy zsibongó napköziben napi négy órában.. 

A “csak egy ügynök” megbélyegzést azóta is rendre megkapom. Ezer éve nem látott, volt évfolyamtársaktól, akiknek legörbül a szájuk széle, ha meghallják, mi a szakmám, majd azonnal és levegővétel nélkül mondják: én nem kötök semmilyen biztosítást! Mintha bárki is erre kérte vagy agitálta volna őket. Az ennél egy fokkal rosszabb az az őszinte kirohanás, aki egyenesen azt mondja: “Fú, ez de gáz és sosem akartál valami normális munkát?” Picit moderáltabb az “aha, érdekes” típusú semmi vélemény, de a szájgörbítés ott is megvan és látom. 

Istenkirály ezt az ügyfelektől is érezni. Igen, van az az ügyfél, akinek bár segítek és a legjobbat akarom neki, azonnal belekezd abba a sirámba, miszerint minden biztosítós csak becsapja az ügyfelet, minden biztosító egy rabló banda, minden ügynök egy semmit nem érő szarkupac, aki csak azért lett az, ami, mert semmi másra nem vitte az életében. És közben ott ülök előtte és nézek rá. Neki vagy nem fordul meg a fejében, hogy tulajdonképpen engem szidalmaz, vagy pont azért teszi és közben elégedett. A szemem sem rebben.

Már nem. Régebben volt, hogy az iroda konyhájában bőgtem, mint a ló ezek miatt. 

Ma már azt gondolom, egy pénzügyi terméket ismerek olyan szinten és színvonalon, hogy igenis, minden létező álszerénység nélkül vallom: profi vagyok benne és büszke. Egy olyan terméket azonosít velem az ügyfél, amire szükség van és kell. És amiről tudom, hogy az ügyfelek számára ez a termék a “szükséges rossz”. Elfogadom. 

Miközben űzöm a szakmámat és igyekszem alázattal megfelelni neki, elindítottam ezt a blogot. Egész életemben írni akartam. Ez a blog ennek az álomnak a valóra válása. Ez a blog vagyok én. Odaadom benne nektek magamat és örülök, ha szeretitek. 

Persze kaptam én már rengeteg negatív kritikát, volt, hogy azt írták a gondolataimra, hogy silány, minősíthetetlen, okoskodó és “ez hülye”, de úgy vagyok vele, hogy ez itt az én blogom, tehát nem biztos, hogy érdekel mások véleménye. Aki ennél jobban tudja, irkáljon saját maga, a felület megvan hozzá. 

De arra végképp nem számítottam, hogy nem csak blogger vagyok, hanem “csak egy blogger”. Most már “csak egy blogger” lettem és nem csupán egy “csak egy üzletkötő”. 

A minap egy ismerősöm megosztott egy cikkemet és azt írta a bejegyzés felé: “Ezt a csajt, a szerzőt ismerem, amúgy csak egy biztosítós, de most nagyon újságírónak képzeli magát, pedig csak egy blogger.” 

Legalább egy napig nem kaptam levegőt ettől, aztán lenyugodtam. 

Majd alig pár nappal később megkeresett egy cég, hogy vállaljam, hogy írok nekik mindenféle promóciót. Letisztáztuk a dolgokat, majd huss, le is zárták a tárgyalást. Én ekkor emeltem fel a kis kacsómat és megérdeklődtem, mégis miféle honoráriumot szánnak a munkámra. Elkerekedett és kiguvadt szemeket kaptam cserébe: Pénzt kérek az írásért? Hogy-hogy? Én csak egy blogger vagyok, mégis mit képzelek?

Hát, igen. Mégis, mit? Talán most már két “csak” vagyok, hátha lehetek egy egész “nemcsak”? Ez vagyok én, ennyi a lényeg. 

johnny

“Mindenki különc, és pontosan ez a dolog lényege. Ünnepelnünk kellene az egyediségünket ahelyett, hogy szégyenkezünk miatta. Mindnyájunknak megvannak a magunk hóbortjai. Az emberek sokat ártanak maguknak azzal, hogy igyekeznek elrejteni önmaguk elől valódi énjüket pusztán azért, mert félnek attól, vajon mit gondolnak majd róluk a többiek.”

(Johnny Depp)

szerző: Bouvet

 

Ha tetszett a cikk, megköszönöm, ha megosztod. Ha tovább olvasgatnád, nézd meg a bejegyzés alatti cikkajánlót, hátha ott is találsz valamit, ami felkelti a figyelmedet. 

Továbbiakat a blog facebook oldalán találsz, jó a társaság, gyere oda is: IDE kattintva. 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Ábrahám-Hörömpő Andrea says:

    Kedves Petra! Vedd észre, és ismerd el nagyszerűségedet, amikor nem a világ tükör Neked, hanem amikor Te vagy tükör a világnak. 🙂 Engedd át magadon mások frusztráltságait. Az ellenállással megakasztod, benne ragadsz. Ezek pedig valójában róluk szólnak. 🙂 Ami rólad szól az a Te belső megélésed. Elismerni Önmagadat – igazán – többet ad minden külső elismerésnél. És amikor ez megtörténik, legközelebb már csak mosolyogni fogsz egy ilyen mondaton. 🙂

  2. KatonaDia says:

    És is csak azt tudom mondani, amit Hajnalka. Bár azt nem tudom, milyen üzletkötő vagy, elvégre nem találkoztunk személyesen sosem, de több, mint egy éve olvasom a blogod és hamar lejött, milyen személyiségű ember vagy. Jóféle. (Bár biztos csak az elfogultság beszél belőlem, mert igen hamar nagyon sok hasonlóságot találtam közted és magam között :D)Amúgy egy rövid ideig én is csináltam a biztosításosdit mellékáállásban, imádtam is nagyon. Csak az előző munkahelyemen nem lehetett “mellékállása” az embernek, szóval abba kellett hagynom. Én is találkoztam sokféle ügyféllel és üzletkötővel is. Amit te is említettél, hogy meghallják mit csinálsz és rögtön lekötik, hogy ők nekik ugyan nem kell. (Fő állásom könyvelő, ezzel példáznék. Mintha megtudnák, hogy könyvelő vagyok, és azzal nyitnának, nekik ugyan nem kell megcsinálnom az adóbevallását. Drágám, némelyiknek akkor sem csinálnám, ha a tripláját fizetik.) Ilyenkor nekem csak az jut az eszembe: jé! érdekesek az emberek.
    Egy idő után (lehet, túl hamar) meguntam. Ha tudtam, hogy asztalos pl, akkor elég annyit mondani, neked sem kell asztal. Királyul össze tudnak ilyenkor zavarodni 😀 Rögtön másabb a hangnemük is, ha felfogják, mire is utaltál.

  3. Ardai Hajnalka says:

    Nagyon jó. Igazad van. A biztosítónál dolgozók nívóját is csak a hétvégi tanfolyamon végzett rengeteg agresszív módszert nevető ügynök ásta alá. Ne vedd magadra. Te jól csinálod!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!