Bouvet

A születés csodája, avagy a nap, amit túlélt anya és lánya

Viki születése – íródott 2003. június 26.

 

Talán ott kezdeném, hogy 2003. június 18-án szerdán este hétkor vittek le (majdnem szó szerint vittek, mert én úgy követtem a nővérkét, Férj meg engem, mint egy holdkóros) a szülőszobára, hogy Prostin-tablettát pakoljanak fel méhszájat tágítani.

 

Rögtön egy idősebb szülésznő vett a szárnyai alá, nem volt jó érzésem vele kapcsolatban, az egész annyira gépies, annyira rutinszerűnek tűnt. Jött a beöntés, amiről úgy gondoltam, halálos gáz lesz, de érdekes módon ki lehetett bírni. Miután eltöltöttem jó negyed órát a wc-n, letusoltam, majd várakoztam az előkészítő előtt. Szülésznő párszor elsétált mellettem, egy az egyben kámfornak lettem nézve, rám se hederített. Úgyhogy mivel már nagyon magányosnak éreztem magam (és feszt azon agyaltam, hogy oké most hazamegyek), amikor legközelebb akart elslittyogni mellettem, ráhörögtem, hogy most mi légyen? Erre azt válaszolta, „Kismama, sétálgasson egy kicsit!”

Petrácska tehát elkezdett egy öt négyzetméteres térben kóvályogni, mint gólyaszar a levegőben.

Nyolc óra után jött egy barátságos kissrác, csodálkoztam is, hogy mi a frászt keres itt egy gimnazista és mosolyogva arra kért, kövessem. Én meglepettségemben követtem. Az egyik ágyhoz vezetett és megkért, hogy feküdjek le. Arra gondoltam, hogy pirulva elmesélem neki, hogy férjnél vagyok és különben is terhes, meg izé – amikor az állt a kitűzőjén, hogy dr. Sz. akárki, rezidens. Azért őrület, hogy manapság fiatalkorúaknak is osztogatják azt a fránya diplomát meg doktori címet. Szóval doki volt az illető, de még ilyen kölyökképű valakit!

Ő rakta fel a Prostint, a tablettát manuálisan felnyomják oda… Addigi életem legfájóbb élménye lett, a „kölöknek” még igen durva keze volt, be is véreztem. Eközben rákötöttek a CTG-re is. Ismét ott lettem hagyva, kb éjfélig – addig lógtam a CTG-n egy dögkényelmetlen kórházi ágyon, aminek az alján valami deszka volt, így amikor végre éjfélkor letápászkodtam onnan, jó fél óráig kellett seggizomgyakorlatokat csinálnom. A CTG egész erős és ritmusos két-három perces fájásokat mutatott ki. Valamennyire bírtam aludni az éjjel.

 

Reggel jött a kissrác hétkor és ismét sikerült bevéreznem attól, hogy csak megskubizta hány centire is tágultam az éjjel. Legörbült szájjal közölte, hogy még mindig csak két centire. (Jelzem reggel öttől ismét a CTG-re voltam kötve. A fenekemben jelentkező lüktető fájásaim erősebbek voltak mint a szülésiek.)

Leszedtek a CTG-ről és úgy éreztem magam, mint egy lúzer. Dr K. nyolcra ígérte magát, úgyhogy én várakoztam a szülőszobák előtti folyosón. Közben a Férj&anyám páros hol a folyosón, hol az udvaron bukkant fel – egész jól eltelt az egy óra, már majd letört a karom annyit integettem családnak.

 

Egy unszimpi szülésznő odaugatott hozzám (nem tudom szebben írni, őt senki sem kérdezte), hogy akár készülhetek is vissza a terhespathológiára, mert két centivel itt ma nem lesz szülés. Mondtam, olyan nincs, akkor felakasztom magam (aki most ezen felhördül: már 7 nap túlhordásban voltunk)  – poénnak szántam, vigyorogtam már amennyire tudtam, mire lehurrogott, hogy a terhességben sok mindent ki kell bírni, nem lehet semmit sem sürgetni, tattara… Szülésznő húszéves húszkilós lányka volt – ő aztán tuti tudja.

Megjött Dr. K., én majdnem a nyakába ugráltam, végre egy szimpatikus arc. Petrusnak szólított. Ha ezt más mondja kinyílik a bicska a zsebemben, de neki olyan hálás voltam ezért. Megvizsgált, három centi, és csak annyit mondott: „Nosza!” Eriggyek be az apás szülőszobába, szedjem össze a férjemet …illetve fordítva. Már ott feküdtem az ágyon amikor megjelent Férj a zöld műtősklepetusban, nem tudom honnan vette az ihletet, de valami olyasmit mondott, hogy „Juj, de jó, nemsokára megérkezik a Kisbéka, akit már annyira vártunk.” Ránéztem a talpig ződ férjemre és röhögtem egy sort. Biztos nem nézett tükörbe.

Fél kilenc körül jött Dr. K. és burkot repesztett. A kissrác féle Prostin felrakás elveszítette a Nr. 1 pozíciót, mint „életem legfájdalmasabb élménye.” Ránéztem Férjre, félig behajolva bámulta a folyamatot. Tökre mazochista a csávó.

Felraktak a CTG-re (ezeknek ez a mániájuk), elkezdték nyomatni az Oxitocint. Dr. K. kiment. Bejött az egyetlen szimpatikus szülésznő, akit én már az előző napokban kinéztem magamnak, egy igazán mosolygós-kedves valaki. Nem csodálkoztam, hogy Dr. K. is őt kérte segítségnek.

 

Délig egész jól eltelt az idő. A fájások nagyon erősek voltak, és nagyon gyorsan jöttek. Én állandóan azt kérdezgettem, mennyi az idő, Férj meg egész végig annyit mammogott hozzám, hogy ügyes vagyok.

–         Mennyi az idő?

–         Ügyes vagy!

 

Ez a tök értelmes társalgás zajlott közöttünk szinte végig. Délben feljött Dr. K., kérdezte, itt vagyok-e még, merthogy semmi kiabálás, semmi mukk nem hallatszik ki a szülőszobáról. Kismamák ilyenkor állítólag már üvölteni szoktak. Az egész Klinikán egyébként csütörtökön csak én szültem.

Végig két dolog volt az eszemben, egy e-mail, amelyben egy orvos többek között arról is ír, hogy ne ordibálj szülés közben, avval csak magadtól és a babától veszed el az energiát. Illetve bizonyítani akartam Férjnek, hogy az elmúlt kilenc hónap hisztis kismamája nem fog hisztizve szülni. A szülésznő már fél 11-kor öt centinél felajánlotta a fájdalomcsillapítást, az epidurált, de azt mondtam neki, hogy bírom a gyűrődést, kibírható. Délben elértük a hét centit, onnan megszűnt tér és idő.

Bár állandóan az időt kérdezgettem, nem tudom pontosan mikor, de pillanatok alatt már kilenc-tíz centis voltam. Egy óra-fél kettő körül már biztosan. Addig szuszogással mindig vissza kellett tartanom a nyomást. Már alig ment, maximum fájások voltak, de arra gondoltam, hogy most már mindjárt…

Fél kettőkor jött Dr. K., lábak magasba: nyomjak! Mint az őrült nyomtam, ahogy az az e-mail tanácsolta:  „amikor úgy érzed nem megy jobban, akkor még jobban KELL”. Először beleestem abba a hibába, hogy az arcomat fújtam fel, és nem a hasamba vettem a levegőt. Magyarázta ezt a szülésznő is, de őt nem hallottam. Férj viszont közvetlenül a fülembe mondta, hogy a hasamra vegyem a levegőt – így sikerült a dolog. Igaz, hogy pár hajszálér meghalt az arcomban. Nyomtam, de három nyomás után azt mondta Dr. K., hogy a Viki feje még túl magasan van, egy fél óráig még próbáljam elszuszogni a fájásokat és ne nyomjak.

Majd kettőkor is ez volt a diagnózis. Fél kettőtől szuszogtam, kettőkor nyomtunk (még mindig magas fejállás), fél háromig szuszogtam. Maga volt a halál. Aki szült már normál kitolással tudja, milyen elszuszogni egy nyomófájást. Mintha zuhannál egy szakadékba, ahol a tested szakad szét és neked úgy kell megállítanod a zuhanást, hogy a körmöddel kezdesz felfelé kapaszkodni. Szóval szinte lehetetlen. Harc, semmi más.

Fél háromkor ismét nyomtunk, majd megint öt fájásnyi szünet (tíz perc). Ezt kb. négyszer ismételtük meg. Fél négy volt, már bent álltak a védőnők, védőnő-gyakornokok, más szülésznők (pólyákkal, előkészülve, várván a Vikit) . Innentől kezdve már csak nyomni kellett. És nyomtam, és nyomtam… Körülöttem már mindenki izzadt, nemcsak én. Néha ilyen hangfoszlányok jöttek el a tudatomig, hogy azt suttogják a védőnők, hogy „Ilyen nincs!” – „Ez már nem igaz.” …stb. Dr. K. nyomta a hasamat, a lábam a nyakamban, a szülésznő a körmét rágta, Jani leheletét a fülemben éreztem, ahogy biztatott rendületlenül.

„Be fog szorulni. Azonnal műtjük.” – ez hangzott el négykor.

„Készítsék elő! – adta ki az utasítást. – Addig, Petra az Isten szerelmére, többet ne nyomjon!”

 

Nagy rohangálás kezdődött, lekötöttek az infúzióról, Dr. K. elrohant bemosakodni, szóltak egy műtősfiúnak, rakták be a katétert, lekapcsolták a CTG-t. A fájások fél-egy percenként elemi erővel törtek rám. Nem tudtam nem nyomni, amivel megölhettem volna.. Kaptam befúvókán keresztül valami gázt, ami elvileg tompította a fájásokat, de nem tompított az semmit. Én igyekeztem nem nyomni, de nem mindig ment. Öt perc eltelt és még sehol egy műtősfiú. Itt emeltem fel először a hangom, vonyítottam, hogy hozzák már azt a kocsit. Összesen negyed órát vártunk a műtősre, az ég tudja, hol a fenében lebzselt, tiszta tudataim egyikében arra gondoltam, ha jön, megölöm vagy szülés után feljelentem. Végre jött a gurulós ággyal, mentünk lifttel a másodikra, ahol a műtők vannak, és én nyomtam ott is, mert nem ment nem nyomni. Egyszerűen nem ment már.

Utána minden olyan gyorsan zajlott, hogy szinte alig emlékszem valamire. Tudom, hogy végig az eszméletemnél voltam, mégis mintha nem ebben a világban léteztem volna. Tudom, hogy az anaestesiologus kérdezgetett és én válaszoltam. Tudom, hogy éreztem, amikor matatott és szurkált a hátamon. Közben mindenféle szirszart csatoltak rám, a fájásokat letompították, nyugtatót is kaptam.

Az anaestesiologus szárazjeget pakolgatott rám, kérdezgette érzem-e. Amikor már mindenhol azt mondtam, nem érzek semmit, kaptam oxigénmaszkot, elémraktak egy zöld klepetust, még láttam bejönni Dr. K.-t  meg jópár dokit, és elkezdődött. Félszavakat hallottam, alig sikerült a Vikit kiszedni. Már majdnem be volt szorulva a medencecsont közé a feje, és ami az orvosok számára is ott és akkor derült ki, kiscsaj feltehetően az utolsó utáni pillanatban úgy fordult meg, hogy a válla nem hosszanti irányban volt, hanem egyirányban az én vállammal, tehát 90 fokos fordulatban.

Szombaton tudtuk meg, hogy így soha az életben nem születhetett volna meg természetes módon. Ha nincs olyan közel a medencecsontom, ha átfér a feje, akkor végzetesen beszorul. Akkor se ki se be. Minden egyes nyomás az életét veszélyeztette.

Kivették őt 2003. június 19-én csütörtökön délután 16:36-kor, felsírt és a paraván felett megmutattak valami lila trutymót pár másodpercre. Arra emlékszem, hogy nagyon sírt, nagyon csatakos volt, és valahogy csak a köldökzsinórra emlékszem belőle illetve körvonalaiban a csomagra.

 

A műtét után át lettem cígölve a posztoperatív osztályra, homokzsákot raktak a hasamra, lógott belőlem három truty-zsák (vérnek, vizeletnek, váladéknak). Láttam anyámat, ahogy könnyes szemmel áll mellettem, talán még beszélt is hozzám és a kezemet markolászta. Meg láttam Férjet, aki majdnem bezuttyant mellém az ágyba. Falfehér volt a kimerültségtől, úgyhogy elzavartam a szomszédos egyetemi büfébe, hogy azonnal egyen valamit.

Alig ment el Férj, hozták a pólyát a Lányommal.

 

Odafektették mellém, hallottam, ahogy veszi a levegőt. Nézegetett összevissza és O-betűt formált végig a szájával. (Ezt az O-betűzést sajna már két nappal később kinőtte, pedig éééééédi volt!) Ez valami vákuumos állapot volt, ahol csak mi ketten léteztünk: Ő és én. Néztem Őt, az arcának minden milliméterét, csak arra gondoltam, hogy milyen gyönyörű. Meg arra, hogy a szülés fájdalmát, ha előre tudom, hogy ez ilyen izgalmas buli, a világ összes kincséért nem vállaltam volna, de érte mindent! Mondtam pár humorbogyót is, hogy „Szóval Magácska miatt volt az, hogy Anyu végiggyomorégte az elmúlt kilenc hónapot.” Meg : „Na végre már nem vagy Pociviki.” Meg: „Szóval te rugdostad össze a belemet.” De igazából csak néztem.

 

Aztán elvitték, én meg éjjel újra és újra végigéltem az élményeket, előttem volt a kicsi arca az O-betűvel.

 

Petra (írta: 2003. június 26.)

 

Ui.:

Viktóriának neveztük az Apám miatt:

„Ha valaha az életben szomorú vagy, vagy csalódott, csak formázz egy „V”-betűt két ujjaddal. Annyit jelent Viktória = győzelem.”

2003

viki1

2007

viki2

2016

viki3

milumil-badge

További cikkek a témában: http://1000tipp1000nap.hu/

Ha tetszett a cikk, megköszönöm, ha megosztod. Ha tovább olvasgatnád, nézd meg a bejegyzés alatti cikkajánlót, hátha ott is találsz valamit, ami felkelti a figyelmedet. 

Továbbiakat a blog facebook oldalán találsz, jó a társaság, gyere oda is: IDE kattintva. 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!