Bouvet

Rendhagyó interjú Sohonyai Attilával

Sohonyai Attila kortárs költővel beszélgettem, ezt az interjút fogadjátok szeretettel. Attila nevével először akkor találkoztam, amikor egy olyan alapítvány napi küzdelme mögé adta az arcát, akiket én is igyekszem támogatni. A Kulturált Állattartásért és Tiszta Környezetért Egyesület kóbor macskák ivartalanítását, gyógyítását, gazdihoz juttatását tűzte ki elsődleges feladatául, az Egyesületről IDE kattintva olvashatod korábbi cikkemet. 

Attila verseit ekkor ismertem meg. Sohonyai Attila 29 éves, korunk egyik legnépszerűbb kortárs költője. Igazi, modern költő, aki népszerű közösségi oldalán igyekszik megszerettetni verseit és gondolatait egy olyan rohanó világban, amelyben jól esik meg-megállni pár lélekemelő vagy elgondolkodtató szóért. Egy olyan világban, amikor hálásak vagyunk az őszintén csengő soroknak, vagy amikor azt érezzük, egy-egy hitet adó, megálljt parancsoló szó annyira kell, mint falat kenyér. 

Íme a beszélgetésünk, amelyben igyekeztem bemutatni a fiatalembert, a férfit, a költőt: 

Mivel nagyon lelkesen jártam különböző iskolákba, pontosan tudom, hogy egy költőnek milyennek kell lennie: valaki, aki füstös kávézókban sóhajtozik, főképp azon, hogy hazánkban már nincsenek füstös kávézók, aztán néha felhevül és holmi múzeumok lépcsőin váltja meg a világot. Ehhez képest hogyan néz ki egy mai költő élete? Egy közös ismerősünk Portárs költőnek nevezett téged, ebből következtethetek arra, amire? 

Szia, köszöntöm az olvasókat. Az első amire válaszolnék, hogy az iskolákban szerzett “tudás” teljesen eltorzítja a költőkről, és a költészetről alkotott képet. Egy átlag sablont nyomnak le a torkunkon, végtelenül száraz, és unalmas tananyagban tálalva mindezt. Egyre inkább. Ezt tetézi a verselemzés, melynél végleg elérik az emberek fejében, hogy kiöljenek minden kreativitást, fantáziát és minden magunkból adódó közeledést az általunk kedvelt költőhöz, egyáltalán a költészethez. Ebből adódóan nehéz egy x iskolát megjárt embernek ismét magától visszatérnie a vers olvasásához, szeretetéhez, hacsak otthon nem kap más képet minderről, mint az iskolában.

Azt gondolom, régen a költészet és a költők élete nem sokban tért el a maiaktól, akik ezt a hivatást választják. Ami észrevehető számomra, talán a felhígult hozzáállás. Immáron 10 éve vagyok ebben a “szakmában”, és azt látom, hogy manapság sokan “trendiségből” lesznek költők. Persze ez közel sem jelenti azt, hogy azok is… A régen alkotó, mára tananyaggá vált nagyoknak nem gondolom, hogy ez lett volna a vesszőparipájuk. Mindemellett ma is rengeteg remek alkotás születik, és öröm látni, hogy a műfajt ezek az emberek napról napra életben tartják. Remélem ez így marad még nagyon sokáig. Ahogyan kérdezed is, a költői élet nagy szerelem és nehéz kenyér. Tény, és való, hogy akik verseket írnak, más világgal rendelkeznek, sokszor ránk sütik az “elvont”, “különc” jelzőket, mely nem negatív értelmezés (számomra legalábbis), egyszerűen ez is egy művészeti ág, ebből pedig egyenesen erednek konklúziók. Jómagam is szeretem a füstös kocsim…akarom mondani kávézókat, illetve, ahogyan mondod, szeretNÉM, de sajnos a füst már kiszorítódott a legtöbb vendéglátóhelyről, így adva nekünk még egy témát, amiről írhatunk. Amint említettem, ez a beállítottság, illetve az ebből eredő hivatásválasztás nehéz kenyér is. Aki erre az útra lép, meg kell birkóznia anyagi gondokkal is – no de kinek nem? A költők sohasem arról voltak híresek, hogy dúsgazdagságban éltek, de hogyan is mondjam: “Szórd szét kincseid – a gazdagság légy te magad” (Weöres)

Több helyen olvastam, hogy nem voltál épp egy mintatanuló. A kamaszodó lányom sem az, ráadásul pont irodalomból hadakozik a tanárnőjével. A te iskolás múltad mit adott, illetve mit vett el azáltal, hogy talán még meg is buktál?

Egészen az általános iskola első osztályától kezdve nem voltam egy beilleszkedő ember. Folyamatosan lázadtam az iskolarendszer ellen. Kezdetben homokozólapáttal, később tollal és tintával. A tanárokkal sem volt jó viszonyom, elvétve pár kivételt. Jellemzően a szülői értekezleteken központi témát töltöttem be, természetesen nem dicshimnuszokba foglaltan, Édesanyám “rettentő nagy” örömére.

Ez a középiskolában sem volt másképpen, bár emlékeim szerint a 3. illetve 4. évben már kibírtam az adott évet osztályfőnöki, avagy igazgatói figyelmeztetések nélkül. A bukások is rendszerint jóbarátaim voltak. Az őszintét megvallva, eszem lett volna hozzá, hogy rendesen tanuljak, de nem érdekelt. Sohasem szerettem, ha olyannal kell foglalkozzak, amit nem szeretek, amiben nem lelem örömömet – kidobott idő. Így a kötelező körökre redukáltam a tanulmányokkal kapcsolatos viszonyomat, és csisszre mindig sikerült teljesítenem az adott követelményeket.

 

Mennyire könnyű – vagy épp nehéz – manapság egy kortárs költőnek? Vesznek még az emberek verses köteteket?

Azt hiszem a mai világban semmi sem könnyű. A költészet jelenlegi helyét a társadalomban én úgy szoktam leírni, hogy egy egyre szűkülő relációs jel. Évről évre záródik befelé, mégis, vannak, akik munkásságukkal még életben tudják tartani a szellemiségét, és vannak olyanok, akik mindig is kíváncsiak lesznek ezekre a művekre. Kimondott célom, hogy országos tekintetben elérjem, hogy legalább míg alkotok, az én “részemben” egy stagnálás, avagy növekedés mutatkozzon. Sokan fáradozunk ezen, szerencsére az eddigiek alapján sikerrel. Hogy mi lesz a jövő, azt senki sem tudja, én azt tudom, hogy amíg élek, azon leszek, hogy ne okozzak csalódást azoknak, akik hisznek bennem, és abban, amit alkotok.

 Egy csomó portálon a veled készített interjúk egyik fő irányvonala, hogy te egy “jó pasi” vagy, ezért imádnak a női olvasók. Mondd, Attila, jól gondolom, hogy nagyon unod ezt a fajta skatulyázást? 

Egyszerűen csak nem értem…a költészetem miatt ismerik a nevemet, azt gondolom, őket az érdekli, mit alkotok és ez így is van rendben. A külső pedig, lehet akármilyen jó, vagy rossz, elmúlik. A versek fennmaradnak – ez a lényeg.

 Szerintem csak egy picit álszerénység, ha azt mondom, nekem, bloggerként is vannak olyan saját írásaim, amiket nagyon szeretek, vagy szerettem megírni. Zömmel nem azok, amik aztán nagy sajtóvisszhangot kaptak. Mondd, Attila, neked van-e kedvenc versed tőled? Én szeretném zárszóként ezt a verset közölni. 

Őszintén szólva, nagyon kevés olyan versem van, amivel elégedett vagyok. Egy maroknyi. Olyan, amivel elégedett is vagyok, és magamhoz nagyon közelinek érzek, még kevesebb. Ha egyet kellene kiemelnek közülük, akkor a “Csak legyél ott” címűt mondanám. Ő nagyon én vagyok.

Képek: Domány Violetta

Sohonyai Attila – Csak legyél ott

Ha este megjövök, van, hogy szorongok,
ne kérdezz, csak legyél ott.

Mikor a vállamra ül a félelem madár,
s bordáimhoz közel károg,
ne hessegesd el, csak legyél ott.

Mikor a kis, szépnek látszó pelyhekből
egyszer csak mázsa teher lesz, a testem megrogy,
ne emelj le semmit, csak legyél ott.

Mikor téged okollak, s bántalak a semmiért,
bocsásd nekem, s viszonzásra kérlek
ne keress okot, csak legyél ott.

mert ha este megjövök, van, hogy szorongok,
nem kell, hogy megértsd, csak engedj magadhoz,
hadd legyek ott.

 

***

szerző: Bouvet

 

Ha tetszett a cikk, megköszönöm, ha megosztod. Ha tovább olvasgatnád, nézd meg a bejegyzés alatti cikkajánlót, hátha ott is találsz valamit, ami felkelti a figyelmedet. 

Továbbiakat a blog facebook oldalán találsz, jó a társaság, gyere oda is: IDE kattintva. 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!