Bouvet

Retro nyarak kulcsos kisgyerekként

Még csak pár napja tart a nyári szünet, de én már párszor felhorkantam a gyerekeimmel kapcsolatban. Még a 14 éves lányom hagyján, ő eljár a barátnőivel, de a fiam gyakorlatilag bekuckózta magát a nappaliba és ahogy mondja: “elvan”.

  • Mi a túrót keresel itthon édes kisfiam? Odakint 35 fok van, nyár van, Hawaii, dizsi, napfény, tele vagy barátokkal, nem kéne néha kimoccannod?

Erre a kérdésre jön a válasz, miszerint épp videót néz a tableten, vagy nyomkodja a play stationt, vagy zenét hallgat a mobilján, én meg tépem a hajam. De aztán eljön hozzánk egy-két barátja, megnyugszom, hogy végre beindul az élet, majd rájövök, hogy a fenéket: ha eljön egy kis barát, akkor annyiban módosul a program, hogy immár ketten bámulnak két különböző mobilt, ketten nyomkodják a play stationt és ketten simogatják a tabletet.

És persze ilyenkor jön az anyai regélés arról, milyen is volt gyereknek lenni a nyolcvanas években. Amolyan kulcsos gyereknek. 

Egyke voltam, csonka családban, apám Kőszegen, anyám és én Szegeden. Anyám tanár volt, de az a mókus, aki nyáron is dolgozott, mint az önkormányzati tábor vezetője. Én is úgymond “elvoltam” egész nap, csak épp a lakásban nem töltöttem napközben egy másodpercet sem. 

Dolgoztam. Vagyis megdolgoztam azért, hogy élvezzem a nyarat és ez tök természetes volt akkoriban. 

11-13 évesek voltunk, a társasházban sokan voltak velem egyidősek. A nap úgy kezdődött, hogy a reggeli ébredés, fogmosás, szalámis szendvics után én lementem a Krisztához az elsőre, vagy átmentem az Edithez a negyediken (de inkább a Krisztához, mert vele tökig egy idősek voltunk, az Edit meg fél évvel “öregebb” volt nálunk, így ő volt a nagy lány, akivel nem lehetett ennyire agyament dolgokat csinálni, mert akkoriban még igenis számított fél év korkülönbség).

Szóval ott voltam a Krisztánál az elsőn. Elővettük a várostérképet és megnéztük a környezetünkben lévő utcákat. Azokat, ahol volt tíz emeletes panelház. 

Negyed tízkor felnyaláboltuk a nagy vászonszatyrokat, meg a gurulós kis kocsit, amit a Kriszta szerzett a nagyijától és nekiindultunk az előzőleg kitalált utcába. 

Talán rájöttetek már: újságot gyűjtöttünk. Az újságokat kiválogattuk: színes és fekete-fehér, madzaggal átkötöttük és volt két MÉH gyűjtőhely kb két kilométernyi sétára az otthonunktól, ott leadtuk. 

2 forintot fizettek a fekete-fehér újság kilójáért, 1 forintot a színesért, nem is szerettük a színeseket. Volt, hogy otthagytuk őket. Fele lóvé ugyanannyi munkáért? Már akkor is tudtuk ezt. 

Csakis tíz emeletes házakból gyűjtöttük a papírt, mert ott volt lift (hülye vagy? az öt emeletesben nincs lift, oda minek menjünk? – ezt már az első alkalommal letisztáztuk) és emeletenként elég volt egy lakásba becsengetni, hogy megkérdezzük: a szemétledobóba kirakott újságpapír halmazt elvihetjük-e?

Elvihettük. Ha megtelt a kis kocsi, az úgy tíz kiló volt. És egy-egy vászonzacsi körülbelül három kilós tömeget bírt. Ha olyan “bénák” voltak a lakók, hogy szórva adták a papírt, akkor a pakkunkkal először is hazamentünk. A ház előtt leültünk a padra és megcsináltuk a madzagozást, meg a szétválogatást. Majd elvonultunk a MÉH-be. Zömmel 15-16 kilónyit vittünk egyszerre, amiért 30 forintot kaptunk.

Egyszer sikerült 50 forint is, mert összevesztünk a Krisztával és dühünkben a hónunk alatt is újságot vittünk mind a ketten. De utána kibékültünk.

Lett hát harminc forintunk, úgyhogy rögvest el is mentünk a Tutti frutti nevű, menő fagyizóba, ahol 2,50 volt a fagyi gömbje és mindig NÉÉÉÉGY gombócot vettünk. Maradt tíz forintunk, azt bedobtuk a “közösbe”. 

A délelőtti műszak után hazamentünk. Vagy én ettem a Krisztáéknál (aki amit talál, vagy amit az anyukája bekészített), vagy a Kriszta evett nálunk (aki amit talál, vagy amit anyám bekészített), majd elindultunk a délutáni műszakra. 

Délután már nem ettünk négy gombócos fagyit, csak kettő-kettő gombóc volt a megengedett, mert kellett a pénz a “közösbe”. 

A közös pénzből hetente egyszer elmentünk a moziba vagy a strandra, attól függően, milyen volt az idő. Zömmel minden héten egyszer, reggeltől kora estig a strandon voltunk és volt pénzünk még főtt kukoricára meg jégkására is. 

Két-három éven keresztül tartott ez a dolog: nekünk mindig volt pénzünk fagyira, mozira, strandra és mai ésszel felfoghatatlan, mennyit melóztunk ezért, de az ismerős gyerekek mind irigykedtek ránk. Nem úgy, mint ma, amikor a gyerek csak odaáll a szülő elé és közli, hogy “ugyan lökjél már egy ötszázast üdcsire, fater”. 

A szülőknek mindeközben halvány fogalmuk nem volt, hogy mi miket művelünk, csak úgy gondolták, áldott jó gyerekek vagyunk, akik sosem kérnek pénzt tőlük. Mondjuk, nem is adtak volna. Akkoriban nem volt divat. 

Tudod mit? Ha van a környezetedben tizenéves fiatal, mutasd meg neki ezt a bejegyzést: elmondhatatlanul kiváncsi vagyok, ők hogyan vélekednek arról, ahogyan mi nyaraltunk anno.

Abban a békebeli, retro időszakban, kulcsos gyerekként egy csonka családban. Amikor mindenünk megvolt és még kérni sem kellett. Mert mi megcsináltuk… mindent, amit akartunk.

fotó: fortepan

 

Ha tetszett a cikk, megköszönöm, ha megosztod. Ha tovább olvasgatnád, nézd meg a bejegyzés alatti cikkajánlót, hátha ott is találsz valamit, ami felkelti a figyelmedet. 

Továbbiakat a blog facebook oldalán találsz, jó a társaság, gyere oda is: IDE kattintva. 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Gránátalmakisasszony says:

    Szia,a 15éves fiam orra alá nyomtam,hogy olvassa el(jómagam 72-esévjáratú,szintén kulcsos gyerek :-))csak ennyit morrantott:Anya,más világ volt.:-) Majd felment a szobájába telefont nyomogatni 🙂


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!