Bouvet

KonMari majd jól rendet rak nálam

Bevallom nektek őszintén, csak csodálni tudom azokat, akik számára a takarítás és a rendrakás boldogsághormonokat termel. Számomra nem más, mint valami nagyon bosszantó kötelesség, aminek viszont muszáj áldozni az oltárán, különben elszalad a lakás. 

Először próbáltam a FlyLady módszerét, ami arról szól, hogy célirányosan a hét minden napjára válassz ki egy területet a lakásban és csak azzal foglalkozz, de maximum negyed órán keresztül. Példának hozta a mosdókagylók és a kádak súrolását és vízkőtlenítését. Én innentől kezdve hetente párszor FlyLady-zek és olyankor állatira büszke vagyok arra, hogy én most FlyLady-vel takarítom a mosdókagylókat. Csak a mosdókagylókat FlyLady-zem, a többi dolgot már ilyen flikk-flakk nélkül szoktam sikálni, de a mosdókagyló, aaaaaz FlyLady. Hogyne. 

Szóval hiába rajong a módszerért a fél világ, nálam bukta.

Most pedig elém került a KonMari féle módszer, aki egy japán csaj és aki azt hirdeti, ha egyszer megtanulod az ő takarítási módszerét, egy életen át rend lesz az otthonodban. (Még egyszer mondom, japán a csaj, a japánok pedig híresek arról, hogy csak aludni mennek haza, ergo van egy lepedőjük a parkettán, néhány IKEA papírlámpájuk és egy miniatűr teáskészletük, oszt slussz.)

Nézzük csak, mit mond KonMari (amúgy Marie Kondo: Rend a lelke mindennek a könyvének a címe):

A titok a selejtezés!

Imádok selejtezni, ez jó! Pont tegnap mesélte egy ismerősöm, hogy ő is imád selejtezni, legutóbb a spájzot dúrta át. Lett belőle három tömött zacskónyi szemét, majd amikor megpróbált mindent visszapakolni, amit meghagyott, a három zacsi mínusz ellenére, nem fértek vissza a cuccai. 

Ezzel a selejtezéssel mondjuk az a gond, hogy szépen kidobálok mindent, amit abban a pillanatban feleslegesnek érzek, majd két hónap múlva az összes idegszálam attól ugrik fejest a mélyvízbe, hogy azt az adott cuccot keresem hetekig, feje tetejére állítva a lakást

Hogyan kell selejtezni KonMari szerint:

Végy egy üres helyiséget (hehe, mi van?). Pakolj a földre mindent, amit szortíroznál, de ne szobánként haladj, hanem az egész lakásból hurcold át oda, arra az egy pontra a cuccaidat. Fajtánként dobáld őket a földre. Tehát a lyukas zoknikhoz ne rakj csorba bögrét, amiket előzőleg a gyerekeid szobájából vagy a konyhából vadásztál le és vitted egy harmadik helyiségbe. Életszerű.

Mindegy, csináljuk..

Nappali (ami egyben Lacika gyerekszobája) közepére mehet egy kupac kinőtt ruha, egy kupac (upsz, nem tiszta) kinőtt cipő, meg a régi mikró, nyolc bögre, az elromlott kávéfőző és két régi hajkefe, meg a gyerekek megunt játékai. Nagyon haladok, már három és fél órát eltöltöttem azzal, hogy ezekkel a tárgyakkal telespameltem a gyerekszobát. A fiam a halmaz mögött méltatlankodik, a macskáim “jééé, új játszótér” felkiáltással bújócskáznak a kupacban. 

Most kell elkezdeni selejtezni, bár már épp ott tartok, hogy selejtezzen az, akinek hat anyja van.

Erre KonMari tudja a megoldást:

Zen nyugalomra van szükség. Ne hallgassak zenét, ne menjen a tévé, kapcsoljam le a telefonomat, ne pittyegjen a facebook és totális nyugalomban, török ülésben nézegessem végig a tárgyaimat. A gyerekeim ugyan zavarnak, öt percenként megjelenik valamelyik és a “megunt játékok” nevű kupacból levesz egyet, majd eltávozik vele. Biztos elviszik az állatkertbe őket, vagy valahová viszik őket, nem érdekel, a lényeg, az egyik kupac a kiskorúak segítségével már szinte el is tűnt. 

Minden tárgyat vegyek kézbe és kérdezzem meg magamtól: örömet okoz-e még nekem ez a tárgy. Ha azt gondolom, már nem, mehet a kukába. Ha úgy gondolom, még igen, akkor rakjam félre. 

Síri csendben ülök tehát a gyerekszoba közepén egy atomtámadásnyi cucc mellett. Kezemben fittyed egy darab sárga zokni, aminek nagy lábujj részénél krumpli nagyságú lyuk tátong. Megkérdezem zoknit, örömet okoz-e még nekem. Mivel nagyon röhögök, elveszítem a fonalat. Mit kezdjek egy tök humoros lyukas zoknival? Mindegy, kuka.

A régi mikró még jó, úgyhogy felemelem, konstatálom, hogy nem okoz örömet, hogy itt emelgetem, de még jó, ezzel is mi a franc legyen? 

Amikor az ötödik bizbasznál nincs lövésem sem, hogy most akkor mi a bánat legyen a sorsa, felállok, kimegyek egy kávéért és “ott egye meg a fene” felkiáltással leginkább nagyon megunom az egészet. 

Fél óra kávézás után valamelyik családtagom meg meri kérdezni, most már végleg ezek az állapotok maradnak-e a gyerekszobában, kivonulok és egyenként visszaviszek mindent oda, ahonnan hoztam. 

  • Amúgy mit csinálsz? – kérdi Férj.
  • Szelektálok, basszus, nem látod? – válaszolom.

A sárga zoknit megőrzöm, mert igazából TÉNYLEG örömet okoz, hisz ő volt igazi társam s barátom az elmúlt fél napban.

 

Ha tetszett a cikk, megköszönöm, ha megosztod. Ha tovább olvasgatnád, nézd meg a bejegyzés alatti cikkajánlót, hátha ott is találsz valamit, ami felkelti a figyelmedet. 

Továbbiakat a blog facebook oldalán találsz, jó a társaság, gyere oda is: IDE kattintva. 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Eva Levai says:

    Amit még akartam, hogy leírja a könyvben, hogy ha hívják, segít, de ő nem rak nálad rendet.

  2. Eva Levai says:

    Szerintem nem olvastad VÉGIG a könyvet. Ez egy egyedülálló, japán csaj, “hatalmas” japán lakással, és főleg egyedülállóknak ad tanácsot. Nagyon sarkosan közelítetted meg a témát, pont úgy álltál hozzá, mint én az elejét olvasva. Nekem 3 gyerekem van, saját magamhoz formálva csináltam, és sokat segített, bár nem értek mindennel egyet. Azt nem mondom, hogy hiperűrt teremtettem bárhol is, de egy csomó mindenben változott a látásmódom. Pl. mindig szajkóztam a gyerekeknek, hogy rakjanak rendet, de nem adtam megfelelő instrukciókat, nem tanítottam meg rendet rakni. Végigszenvedtem velük egy szájbarágós napot, állandóan viszketett a kezem, hogy majd inkább én, de visszafogtam magam. Aznap biztos legalább 10 ősz hajszálam lett, de megértették a rendszert, és ha azt mondom, hogy rakjatok rendet, akkor már tudják mik az elvárásaim. Most sincs totálrend, de már ezerszer jobb. Ez -tudom – annyira triviális, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a triviálisról feledkezünk meg leghamarabb.

  3. Köszi, Angéla, nagyon menő munkád van! Próbáltam tegnap bejutni a facebookon egy magyar KonMari csoportba, de még nem kaptam engedélyt, kiváncsi lettem volna a hozzád hasonló szakértők reakciójára, de még türelmesen várok. Imádtam a hozzászólásodat!

  4. Angela Boros says:

    🙂 Ez egy nagyon jó cikk volt! 🙂 Szelektálási tanácsadással és rendszerezéssel foglalkozom, ezért külön köszönet, hogy ilyen érzékletesen mutattad be, hogy sokan min mennek keresztül, mielőtt segítségért fordulnak hozzám.

    A szelektálás remek dolog, mert felszabadít a mindennapok kellemetlenségei és a múlt terhei alól, de a Konmari módszer nem mindenkinek való és nem minden tárgyra alkalmazható. Alapvetően van pár jó ötlet is benne, de egy “köszönj el szertartásosan a törött bögrétől” üzenetű, millióknak íródott könyv nem ad választ arra a sokszáz kérdésre, ami az évek, évtizedek alatt felhalmozott tárgyakra vonatkozik. Persze olyan országokban, ahol “minden mehet az utcára, ami nem kell” mentalitás működik, ott talán adhat némi támpontot, de igazából nem tükrözi a valóságot. Sok ügyfelem megvette a könyvet, mert egyszerűsíteni akarták az életüket, de 2 év alatt sem haladtak vele előre, csak egy újabb tárgyuk lett, amit ide-oda kell pakolniuk – aztán felkerestek és pár nap alatt közösen véget vetettünk a zsúfolt otthon miatt érzett nyomasztó érzésnek is. Ezért imádom a munkám! 🙂

    Sok sikert kívánok Neked a szelektáláshoz! Üdvözlettel: Boros Angéla

  5. Szia Évi, szerintem minden nő átesik hasonló takarítós csetlés-botlásokon. 🙂 És ez így van jól. Köszönöm, amiket írtál, aranyos tőled! Puszi!

  6. Ernő Györök says:

    Nagyon aranyosan és eredetien írsz mindig, tényleg minden “műanyag” nélkül! Ez a történet is olyan eredeti, hogy láttalak magam előtt ahogy “kínlódsz! Már csak azért is mert hasonlókon megyek át én is szanáláskor annyi különbséggel, hogy egyszerre vagy a konyhát vagy a szobát intézem, mondjuk abból rögtön hármat /kicsik ugyan, de a lom hatalmas mindig!!/ Aztán én épp úgy agyalok, hogy hova tettem? kidobtam? hova lett?, és újra felforgatok mindent, hátha megvan alapon érte pár nap múlva! Szóval szerintem ez igazi női mentalitás! Dobjuk ki-minek, aztán de jó lenne mégis! Nagyon-nagyon vidám, aranyos a cikk!! Még sok ilyet várunk!! Üdvözöllek: Évi

  7. Éva Alsószegi says:

    Annyira jót nevettem!A könbyem csordult a kacagástól! Remek írás!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!