Bouvet

Élet a panelben a 70-es, 80-as években ifjú házasként, szülőként

Harmadik részéhez érkezett “Élet a panelben” című sorozatom, amely ma egy picit rendhagyó. A korábbi két bejegyzésben négy (és fél) kedves ismerősöm mesélt arról, milyen volt gyermekként felnőni a rideg, házgyári beton árnyékában. Most viszont Cecília fog mesélni, aki friss házasként, fiatal édesanyaként költözött panelbe. 

Cecília egy olyan blog egyik szerzője, amelyért én szívből rajongok. A Régiségeknek nevű blog ugyanis 8-10 életvidám és kortalan nyugdíjas szerzővel működik, akik egytől egyig úgy döntöttek, ezen internetes felületen mutatják meg életük fontosabb mozzanatait. Néha sütit sütnek, mint bármelyikünk nagyija, sokszor kirándulnak, van véleményük és azt nem rejtik el, hanem kiírják magukból, unokáznak, utazgatnak és akár 70 évesen könyvet is írnak. Szívből szeretem őket, IDE kattints és ismerd meg őket te is! Belemerülsz, garantálom!

Nos, Cecília emlékeit fogadjátok szeretettel:

Ifjú házasokként, két pici gyerekkel  kerültünk a vidéki nagyváros újonnan épült lakótelepi lakásába. A fészekrakók lelkesedésével  kezdtünk neki a tágas, vadi új  lakás berendezéséhez. A szomszédok közt sok gyeses kismama volt, így pillanatok alatt barátságok alakultak ki, hasonlóak voltak örömeink és gondjaink.

A lakótelep jól tervezett volt, szép játszóterekkel, jól ellátott boltokkal és a városközpont is járásnyira volt. Napközben együtt mentünk a szomszédokkal a játszótérre, este, ha lefektettük a gyerekeket, valamelyikünk lakásában gyűltünk össze és társasoztunk, dumáltunk. Csodás pár év volt.

Aztán úgy hozta a sors, hogy a fővárosba költöztünk, akkor is egy lakótelepre.

Ez egy korábban épült lakótelep volt, lakásunk egy tízlépcsőházas házban volt és egy nagyon forgalmas útra nézett. A lakók, idősebb, elfoglalt emberek voltak, nem lehetett könnyen barátkozni velük. Igaz az óvoda, iskola, orvosi rendelő, a bolt közel volt, de minden zsúfolt és kevésbé barátságos, mint vidéken. Nem voltam túl lelkes.

Ezen a lakótelepen jól érzékelhető volt, hogyan keveredtek össze, mint óriás olvasztótégelyben, a peremkerületekből, faluról, vidéki kis-és nagyvárosokból, a főváros által beszippantott emberek. Nagyon különbözőek voltunk, de egyformán boldogok, hogy  albérletből, szülőkkel való együttélésből, vagy szükséglakásból  idekerülve saját otthonunk lett.

Az óvoda, iskola a ház mögött volt, de a munkahelyre őrült távolságokat kellett közlekedni. Az első osztály végén a kisebbik gyerek tanítónénije elárulta,  hogy az osztály felét nem lehetett megtanítani írni-olvasni. Elgondolkodtunk, és a következő tanévet már egy belvárosi, jobb iskolában végezték gyerekeink. A hétvégeken kirándulni jártunk, vagy vidékre, vissza nagyszülőkhöz.

A lakótelepre jobbára csak aludni mentünk haza.

Ez így maradt volna, ha egy szép napon nem találunk egy cédulát a postaládában, hogy lakóhelyi egyesület alakul, lehet csatlakozni. Csatlakoztunk.

Az egyesület, fiatal értelmiségiek gyülekezete, nemcsak jó programokat kínált, hanem beleszólást is a kerület ügyeibe. Igaz, ezt akkoriban nem jól tolerálták, de mikor legyen az ember merész, ha nem fiatalon. Még egy helyi újságot is létrehoztunk. Az egyesület által szép lassan megtelt az idegen lakótelep barátokkal, szabadidőnket is szívesen töltöttük szűkebb pátriánkban, magunk szervezve a színvonalas programokat. A gyerekeink még kötődtek a lakótelepi barátokhoz, voltak nyári bandázások, de egyre inkább a középiskolás és főiskolai barátságaik váltak meghatározóvá.

Mikor aztán annak rendje és módja szerint gyerekeink, szinte egyszerre, kirepültek a családi fészekből, mi is otthagytuk a lakótelepet, azaz elköltöztünk. Az egyesületbe még évtizedekig visszajártunk. Szép időszak volt. Nosztalgiával emlékszem vissza ezekre az évekre.

***

A sorozat első részét IDE kattintva, második részét IDE kattintva olvashatod. Megéri. 

Fotók: Fortepan

 

Ha tetszett a cikk, megköszönöm, ha megosztod. Ha tovább olvasgatnád, nézd meg a bejegyzés alatti cikkajánlót, hátha ott is találsz valamit, ami felkelti a figyelmedet. 

Továbbiakat a blog facebook oldalán találsz, jó a társaság, gyere oda is: IDE kattintva. 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Bizony nem. És ha valahol valahogy volt, az nem jelenti azt, hogy máshol is, meg hogy általános volt.
    Őszintén szólva az a szilveszteri “természetes” szomszédolás is érdekes: senkinek nem volt kisgyereke? És ha nekik nem volt, akkor fütyültek arra, akinek volt, vagy csak illető egyszerűen aludni szeretett volna, pl azért, mert másnap nem félrészegen dagonyászott az ágyban, hanem ment dolgozni.

  2. László Damsits says:

    A 80-as években a mi 10 emeletes házunkban szilveszterkor 6-8 lakásban is meg kellett fordulni, mert ez akkor teljesen természetes volt.

  3. Károly Korcsmár says:

    Emlékeznek -e még erre a slágerre ?, 8 óra munka 8 óra pihenés 8 óra szórakozás. Ha akkor sem volt ez teljessen igaz , most mégkevésbé.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!