Bouvet

A gyerekek táborban, én idegállapotban vagyok

Jó, ezt is megértük: mindkét gyerekem valahol lébecol az országban, különböző helyeken, egy hétig táborban. És bár nem vagyok egy parázós anyuka (vagyis de, azért egy picit mégis), de most egy cseppet nem találom a helyem.

Tegnap kezdtem először azon hüppögni, hogy úristen, mi lesz most velünk, de nem mertem nagyon látványosan csinálni, mert Férj bizonyára hülyének nézett volna, a gyerekek pedig bevallották volna, hogy nekik is fura még a helyzet. 

Voltak amúgy már táborban, de az egy köpésre volt Szegedtől és együtt voltak, most viszont az egyik Kunakárhol, a másik meg a Balaton partján – két különböző szeglete az országnak. 

Bevallom őszintén, kicsit megvisel, de igyekszem tényleg nem mutatni. 

Este az Istennek sem tudtam elaludni, zenét hallgattam fülhallgatóval a takaró alatt. Hála ég, Férj háttal feküdt nekem, így nem látta, hogy hadonászok, tátogok és az öklömmel mikrofont játszva azt képzelem magamról, hogy én vagyok Adele, aki a Royal Albert Hall közönségének énekeli, hogy Rolling in the deep. 

Miközben álltam a színpadon és én voltam korunk egyik legjobb torkú énekesnője, a lakás másik fele fényárban úszott. Kibotorkáltam a takaróm alól, kimásztam a konyhába, ahol egy kislány ücsörgött a konyhaasztal mellett és egykedvűen nézegette az ujjait. 

  • Te miszöszt csinálsz itt, kislányom? – kérdeztem a 14 éves Vikit, aki a nyakamba ugrott, közölte, hogy unatkozik, de amúgy izgul az edzőtábor miatt.

Azt kamuztam neki, hogy én is – khm – unatkozom és én is izgulok (ez utóbbi már nem volt kamu) és betessékeltem az ágyába. 

Visszabújtam én is, elköszöntem az angol énekesnőtől és magamra pirítottam, hogy most alvás jön és punktum. Hajnal egyre sikerült is elaludnom, de a következő mozzanat 3 óra 22 perckor ért, amikor is arra ébredtem, hogy a lakás másik fele úszik fényben. 

Jegyzet: ki kell cserélni a hálóban a full üvegajtót…

Támolygok kifelé, a fiam érkezik teljes ébrenlétben a nyakamba, hogy “anya, anya, már fél órája ébren vagyok és annyira izgulok”. 

Visszakergettem az ágyába, nem volt apelláta, mégis csak alig múlt három óra, visszabújtam én is, behunytam a szemem, ……… aztán nekiláttam szendvicseket készíteni ……. egy kisfiú társaságában, aki hurráhangulatban töltötte velem ezt a kedves, nyári hajnalt.

Vikit nyolckor adtunk le a sportpálya mellett, a Lacikát pedig ezek után fél tízkor vittük az osztálytársához: az ő járatuk tízkor indult. A másik kisfiú csillogó szemekkel mesélte, hogy már fél három óta ébren van, de hála ég, az anyukája is. 

Anyukával összenéztünk úgy, ahogyan csak a nem alvó anyukák tudnak egymásra nézni, majd elintegettük gyerekeinket.

Jelzem, itt van egy hét, amiben Férj és én kettecskén leszünk és most aztán huncutkodhatunk akkor és annyit, amikor és amennyit csak szeretnénk.

Úgyhogy…

Most ébredtünk, végigaludtuk a délutánt. 

szerző: Bouvet

kép: saját, rajta Lacika

Ha tetszett a cikk, megköszönöm, ha megosztod. Ha tovább olvasgatnád, nézd meg a bejegyzés alatti cikkajánlót, hátha ott is találsz valamit, ami felkelti a figyelmedet. 

Továbbiakat a blog facebook oldalán találsz, jó a társaság, gyere oda is: IDE kattintva. 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!